Régi álmom volt, hogy ellátogassak Indiába, ez most valóra is vált. A történet röviden, hogy különösebb gondolkodás, vagy aggódás nélkül elvállaltam egy munkát Bhubaneswarban (azóta volt időm átgondolni). Az egyetlen bökkenő, hogy bár a célpont nem tűnt különösen messzinek, két átszállásra, három reptérre és nagyjából egy teljes napra volt szükségem, hogy odaérjek. Mivel nekem is úgy kellett összevadásznom az információkat, próbálok a jövendő nemzedékre való tekintettel mindenről beszámolni. Persze az ország mérete nagyjából egy kontinensével vetekszik, és ebből én most csak egy kis ízelítőt kaptam. A leírtak ezért csak az én személyes tapasztalataimat tükrözik, és könnyen lehet, hogy más régiókban ettől teljesen eltérő dolgokat tapasztalhatunk meg.

Bár a magyar útlevél a világ elég sok országába könnyű bejárást biztosít, az Indiába indulóknak vízumra lesz szüksége. Szerencsénkre az indiai kormány is halad a korral, így lehetőségünk van elektronikus vízum kiváltására. Ebből rögtön három típus is van: magán-, üzleti-, és egészségügyi belépésre jogosító. Az e-vízumnak több előnye is van - olcsóbb, gyorsabb elintézni, nem kell különösebben megküzdeni érte. Persze ahol hatás, ott ellenhatás is van (kezdem felvenni a spirituális/gyógyszerészi fonalat). Ez a típus ugyanis csak egyszeri (orvosi vízumnál kétszeri) belépésre jogosít, csak az ország 24 nemzetközi (!!!) repterén használható (oké, már dolgoznak a lista bővítésén), és évente csak kétszer váltható ki.

Rögtön ebből adódott is az első komplikáció. Megoldhattam volna ugyanis, hogy közvetlenül repülök Bhubaneswarba, de sajnos a helyi reptéren nem fogadják el az e-vízumot (a hagyományos vízum kiváltása pedig valószínűleg még a két átszállásnál is jobban fájt volna). Így aztán maradt a b-terv, repülés több átszállással, különböző légitársaságokkal (a világ egyik legjobbjának mondott Qatar vs. India feltörekvő fapadosa, az Indigo).

Az első utam London, Heathrow 4-es termináljáról Qatar fővárosába, Dohába vezetett. Amennyire tudom, Qatar bizonyos ballépései miatt a közelmúltban egy komolyabb nemzetközi embargó alá került. Ennek aztán több következménye is lett. Egyrészt a gép cikkcakkban közlekedett, hogy elkerülje a környező országok légterét (ez a produkció elég jól mutatott a térképen). Másrészt a korábban valószínűleg virágzó dohai reptér mostanra már nagyjából csak a saját légitársaságuk gépeit fogadja - azokból pedig nincs elég, hogy megtöltsék a hatalmas repteret. Maga a reptér egyébként ép ésszel felfoghatatlan gazdagságban tobzódik - a leghosszabb sor az aranyékszer üzletnél volt. Ezen kívül a következő különlegességek fogadtak még:

• A mosdók ajtajában sebészmaszkos, gumikesztyűs urak és hölgyek állnak. Engem is egy ilyen dolgozó kísért a fülkéig, udvariasan az ajtót is kinyitva... Ha pedig bármi félrecsöppenne (igen, ez sajnos megesik a fiúknál), az ugye nem maradhat a márványon...
• A máshol egy teljes i-bolt készülékfelhozatalának megfelelő számítógép-kiállítás itt csak az ingyen internetet biztosítja
• Fél liter ásványvíz drágább, mint másfél liter a Coca termékcsalád bármelyik tagjából
• A terminál galériáján saját vonat közlekedik (ugyan ki akarna 300 métert sétálni a következő kapuig)
• A reptér jelképe és fő látnivalója egy 5 méteres plüssmaci szobor, olvasólámpával
• Hogy a gyerekek se unatkozzanak, több játszóteret is kaptak, óriási robotokkal

Miután kicsodálkoztam magam Dohában, a következő járatom Kalkuttába (újabb nevén Kolkata) repített. Ezen az úton elég nagy szerencsém volt, mert kb. félházzal repültünk, így majdnem mindenkinek 3 szék jutott. A csomagom idáig a saját útját járta, de itt újra összesodort minket a végzet, hogy immáron együtt pattanjunk át az utolsó repülőre. Na, ez nem volt ennyire egyszerű, ennél a pontnál mindenki vegyen egy mély levegőt, és gondolja át, hogy szeretne-e átszaladni Indiába 2 napra.

De vissza a reptérre. Mielőtt az ember átvehetné a csomagját, rögtön bele is ütközik az első komolyabb akadályba, a kaland neve “Immigration”. Az egyetlen komolyabb előnyöm annyi volt, hogy az egész repülőn rajtam kívül csak 3 nem indiai turista választotta az idillinek mondható hajnali kettes érkezést Kalkuttába (vagy a többiek az indiai útleveles kaput választották). Rögtön előttem két versenyzőt el is kaszált a derék közeg, ami lássuk be, hogy nem túl kedves fogadtatás egy hosszú út után. Velem is próbáltak szigorúak lenni, de szerencsére mindent kinyomtattam előre, ezért röpke 20 perc alatt át is jutottam. Ha valaki erre járna, mindenképp legyen kéznél a következő pár dolog

• Az e-vízum legalább egy másolata (adatok háromszor ellenőrizve, különös tekintettel a belépési dátumablakra)
• A szállodafoglalás visszaigazolása (a szálloda minden adatával)
• A beérkező járatra szóló jegyünk (nem, ne hajtogassunk belőle papírhajót, mert még ezután is szükség lesz rá)
• A visszaútra szóló repjegy visszaigazolása
• Kellő önbizalom és udvariasság a durván mogorva őrök kezelésére

Ha véletlenül sikerülne átjutni, akkor se iramodjunk meg nagyon, mert a kapu túloldalán máris újabb őrök fogadnak, akik rögtön leellenőrzik, hogy valóban megkaptuk-e a jól megérdemelt pecsétünket az útlevelünkbe. Mondjuk nem tudom, hogy hogy jut el ide az, aki nem, de mindegy. Legalább valaki kíváncsi a nehezen megszerzett indiai vízumunkra. A rövid kitérő után elindulhatunk a táskánkért (ami jó esetben szintén átszállt a tranzitreptéren). Ahogy egy rendes királyfinak, úgy a gyanútlan utazónak is útjába áll azonban a második akadály egy újabb mogorva katona képében. Ahhoz, hogy a futószalaghoz jussunk, először át kell világítaniuk a kézipoggyászunkat (hogy ennek mi értelme, amikor az sem érdekelt senkit, hogy kb. 1.5 liter folyadék van a táskámban, azt nem tudom).

De ezután már tényleg felvehetjük a táskánkat, és elindulhatunk a kijárat felé. Pontosabban szólva elindulhatnánk, ha nem jönne a harmadik próbatétel egy civil ruhás alkalmazott formájában. Az illető ugyanis roppant érdeklődő, és szeretné mindenkitől megtudni, hogy a saját táskáját cipeli-e magával. Itt jön tehát az a rész, hogy elő kell kapnunk a gondosan megőrzött jegyünket, illetve a jó esetben azon megtalálható csomagmatricát (amit két várossal és 11 óra repüléssel korábban kaptunk). Amennyiben sikerült ezt is bemutatnunk, akkor már tényleg egyenes út vezet a vámfolyosón keresztül a kijáratig.

Ezzel pedig kezdetét is veheti az utazás utolsó, talán legizgalmasabb része – egy igazi helyi fapados légitársasággal átutazni a körülbelül 45 percre fekvő Bhubaneswarba. Az első nehézséget ebben rögtön az okozta, hogy sehol nem írták, hogy pontosan honnan indulnak a repülők. Gondoltam, hogy abból nem lehet baj, hogy ha a földszinten volt az érkezés, akkor megpróbálok feljutni az emeletre. Mint kiderült, ez volt a helyes irány egy apró bökkenővel. Kis előzetes olvasgatás után kiderült, hogy az indiai repterekre csak a nyomtatott jegyünkkel engednek be a derék katona urak/hölgyek, ez itt teljesen igaznak is bizonyult. Fontos tanulság, hogy tényleg mindig legyenek előre kinyomtatva a jegyeitek, különben még a reptér ajtaján sem engednek be, nemhogy a repülőre…

Bár nem voltak komolyabb reményeim, hogy hajnali háromkor nagy pörgés lesz, de kiderült, hogy nagyjából semmilyen pörgés nincs – a reptéren alig vannak üzletek, azok is mind zárva. Maradt tehát a várakozás, a gépem csak nagyjából 4 órával később indult. Szerencsére a check in viszonylag hamar megnyílt, itt rögtön újabb tapasztalattal lettem gazdagabb. A feladott poggyászt ugyanis még a check in előtt át kell világíttatni, rögtön ezután pedig le is plombálják. A jegyek átvétele (igen, újra kellett nyomtatni a jegyem, mert nem volt rajta a beszállókapu sorszáma) ezután már szinte rutin feladat volt.

Az ezt követő biztonsági ellenőrzés is tartogatott némi izgalmat. A rendszer ugyanis úgy működik, hogy bár van némi sor, a felbőszült indiaiak viszont ebből kiszabadulva pánikszerűen rohannak a futószalaghoz, ahol megszabadulhatnak a táskáiktól. A sor ezután újra szétválik, külön sorok vannak a különböző nemek versenyzőinek, ugyanis mindenkit megmotoznak. A csomagokat átvilágító berendezés mondjuk nem tűnik túl modernnek, ezt a derék őrök fokozott odafigyeléssel próbálják kompenzálni (értsd: nekem mindenemet át akarták túrni). Európától eltérően itt vinni kell magunkkal a motozásra az útlevelünket és a repjegyünket is, mert a sikeres ellenőrzés után itt kapjuk meg rá az első pecsétünket (enélkül nem engednek fel a repülőre).

A biztonsági ellenőrzésen túl már vár minket a jól megérdemelt váró. Ezzel kapcsolatban viszont az a rossz hírem van, hogy a belföldi járatok várójában nem nagyon vannak üzletek. Ezek árufelhozatala elég szerény (Doha után különösen), főleg csak kávét és szendvicseket vehetünk magunknak. Az árak nagyjából elfogadhatóak, egy közepes (ízben és méretben) kávé kb. 180 INR (kb. 740 Ft), egy szendvics pedig 250 INR (kb. 1000 Ft). A repülőre történő beszállítás is egészen szokatlanul történik. A hangosbemondóban általában csak egyszer mondják be, hogy elkezdődött a beszállítás, ezután pedig van egy ember, aki kb. 2 percenként elkezd kiabálni, hogy elkezdődött a beszállás. A váróban üldögélve volt kb. 3 órám, hogy ezt a csodás folyamatot szemléljem, ezért feltűnt hogy a rendszer elég szigorú. Mivel a gépek nagyon pontosan indulnak (nekem mindkét járatom percre pontosan szállt fel, és emiatt aztán korábban is érkezett), ezért aki lemarad, az kimarad. Ezt úgy értsétek, hogy a gép a pontos menetrend miatt a hivatalos indulás előtt kb. 20 perccel befejezi a beszállítást, aki pedig ennél később ér oda, az sajnos kereshet magának újabb járatot. Ahogy korábban írtam, itt újból szükség lesz a jegyünkre, mert a kapunál egy újabb katona ellenőrzi azt. Ha megvan minden szükséges pecsétünk, akkor felszállhatunk a gépre.

Az utolsó repülésem elég rövid volt, az egész nem volt több, mint 35 perc. A stewardessek pedig csodát műveltek, és ebben a 35 percben (amiben benne volt a felszállás és a leszállás is) végigcsinálták a hosszabb repülések rutinját: volt etetés, itatás, szemétszedés… Szóval ezután már meg is érkeztem Bhubaneswarba, ahonnan már sokkal egyszerűbb volt kijutni (hála a belföldi járatnak).

Bár arra számítottam, hogy óriási nyüzsgés fogad majd, a reptér a közelében sem volt annak, amit az amerikai reptereken tapasztaltam. Viszont rögtön az első benyomásom az volt, hogy itt valóban nagyon szeretnek dudálni. Később aztán kiderült, hogy ebben nagyjából semmi aggresszió nincs, egész egyszerűen így jelzik a másiknak, hogy jönnek. Ebből adódóan jobban is figyelnek egymásra, és hiába megy mindenki a saját szabályai szerint, nem nagyon mennek egymásba.

A szálloda felé tartó kb. 20 perces úton volt időm nézelődni az autóból, ezalatt nagyjából a következőket figyeltem meg:

• Elég sokan motoroznak – egy kisebb motoron akár két-három ember plusz csomag is elfér
• Az autók többsége a különböző taxitársaságokhoz tartozik
• Mind az autók, mind a motorok nagyon jó állapotban vannak. Később megtudtam, hogy ez azért lehet, mert ők nem nagyon vesznek használt autót, inkább 5-6 évente újra cserélik a régit.
• Az utak minősége nagyon jó, a legnagyobb akadály, hogy néha a sáv közepén álldogál egy tehén. Kátyúkkal pedig maximum a kisebb mellékutakon találkoztunk.
• A közlekedés leggyorsabb/kényelmesebb módja a taxizás – erre a legcélszerűbb az Uber applikációt használni – a helyiek is ezt, vagy az Ola nevű helyi appot használják. A reptéri transzferem a hotelig kb. 200 INR volt (a szálloda szervezésében kb. a tízszerese lett volna)

A hosszú út végén végre megérkeztem a szállodához. Mielőtt belevágnék a részletekbe, annyit érdemes tudni, hogy az 5 csillagos szálloda reggelivel kb. annyiba került éjszakánként, mint Európában egy átlagos 3 csillagos rokona. Amit cserébe kaptam, az viszont nagyon kellemes meglepetés volt. Már maga az érkezés is teljesen szokatlan volt, a taxinak meg kellett állnia egy kapu előtt, ahol egyenruhás őrök ellenőrizték az alvázat és a csomagtartót, hogy minden rendben van-e, a kaput pedig csak ezután nyitották ki. A bejáratnál ugyanolyan röntgennel ellenőrizték minden csomagomat, mint a reptéren, gondolom így akarják biztosítani a szálloda lakóinak teljes nyugalmát.

Egy rövid alvás után úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor kihasználom a délutánt egy kis nézelődésre a környéken. Ennél a pontnál gondoltam kipróbálni, hogy vajon mennyire fog működni az ügyfélnél a farmer, bőrcipő kombináció. A különböző utazási blogok és egyéb oldalak ugyanis arról számolnak be, hogy Indiában nem igazán hordanak rövidnadrágot az emberek. Mivel elég meleg van így beöltözve, rögtön írtam is az egyik indiai kollegámnak, hogy mennyire kínos, ha rövidnadrágban megyek dolgozni másnap. Hálistennek megnyugtatott, hogy ez teljesen elfogadott, senkit nem fog érdekelni. Másnap megkérdeztem az egyetemi profot is, ő is megnyugtatott, hogy nekik is nagyon melegük van, és ők is rövidnadrágban mászkálnak általában, ha nem az egyetemre mennek. Szóval erről ennyit.

A munka unalmas részleteivel nem is fárasztanék senkit, legyen elég annyi, hogy a feladat az volt, hogy a készülékünket átjuttassuk a jelenlegi helyéről egy 40 km-re fekvő új épületbe. Az ügyfeleink nagyon segítőkészek voltak, tényleg mindent megtettek, hogy a készülék kényelmesen utazzon. Az új egyetemi campus egyébként egyelőre a semmi közepén épül, egy kb. 1000 hektáros területen. Az építkezést elég komolyan veszik, a tervek szerint a campus a jövőben saját repteret is kap, hogy könnyebb legyen megközelíteni az ide tervezett konferenciákat. Csak érdekesség, hogy a szokásos építmények (kollégiumok, vendégszállások, stb.) mellett a campusnak saját kesudió- és mangóültetvénye van.

De ugorjunk is mindjárt az utolsó napra, amikor a munka után volt még egy kis időm a városnézésre. Kicsit izgultam emiatt, mert a gépem csak késő délután indult, és nem tudtam, hogy addig mit csináljak a viszonylag értékes dolgaimmal. A szálloda recepcióján persze egyáltalán nem izgulták túl a dolgot, teljesen természetes, hogy maradhatok a szobában, amíg csak szeretnék (csak úgy nagyságrendileg becsüljem meg, hogy kb. meddig). És mindezt felár nélkül, mosolyogva.

A város egyébként a régi templomok városa, és itt a régi alatt iszonyú, baromi régit értek. A templomok átlagos életkora itt nagyjából 800-1000 év, de vannak ennél idősebbek is. Bár ezekről sokan azt gondolnák, hogy már biztos csak romok, ez egyáltalán nem így volt. Az összes templom, amit láttam gyönyörű állapotban és aktív használatban volt. Be sajnos nem mehettem, mert ebben az államban még nagyon komolyan veszik a vallási és kulturális szabályokat – a templomba csak hindu indiaiak léphetnek be. A kirándulást egyébként érdemes a város nevezetességénél, a Lingaraj templomnál kezdeni. Az összes közül ez a legnagyobb templom, az „óváros” közepén. Sajnos egy kb. 3 méteres kőfallal van körbevéve, mégis érdemes körbesétálni, hogy kapjunk egy kis ízelítőt a helyi nyüzsgő hangulatból. Hogy megint az előítéletek ellen szóljak, a világon senkit nem érdekelt, hogy erre sétáltam, pedig eléggé kilógtam a helyiek közül (már csak a magasságommal is). A koldusok pont annyira kérték a pénzt a helyiektől is, az árusok pedig pont csak annyira magyaráztak nekem is, mint mindenki másnak. Turistával egyébként érdekes módon egyáltalán nem találkoztam a nagyjából két órás sétám alatt. De vissza a látnivalókhoz.

A Lingaraj templom körül több kisebb templomot is találhatunk, ezeket már közelebbről is megnézhetjük. A kedvencem talán a Chitrakarini templom, ami egy csendes kis park közepén áll, a Lingaraj templom hátánál. A nagy testvérével ellentétben itt egy emberrel sem találkoztam, egyedül egy kis csíkos hátú mókus szaladt el mellettem. Innen a Bindu Sagar roadon sétáltam tovább, végig a tó partján. A tó közepén áll Brahma temploma, ide még csak ötletem sem volt, hogy hogyan lehet bejutni, mert csónakokat sehol sem láttam. A tó végében áll egy citromsárga épületegyüttes, mint kiderült, ez három külön templomot foglal magába. A Bindu Sagar roadról jobbra fordulva rövid sétával a Mukteswar parkba juthatunk, ahol a kis területen 5 templomot is megcsodálhatunk. Ezek közül talán a legszebb a Mukteshwar és a Kedar Gouri (Kedareswar) templom. Nekem sajnos itt elfogyott a városnézésre maradt időm, de akinek kicsivel több ideje van, az innen még elsétálhat a közelei Rajarani templomhoz. A további részletek helyett meséljenek most egy kicsit a képek.

A rövid kirándulás után sajnos a következő utam már újra a reptérre vezetett. További két átszállás, és örökkévalóságnak tűnő kalkuttai várakozás után másnap délután újabb élményekkel gazdagodva már otthon is voltam.