Cornwall, avagy Arthur király Angliája - 2. rész
Az előző részben bejárt tengerparti szakaszok után a következő kötelező állomásunk Tintagel és környéke. Mielőtt azonban belefognánk a kirándulásba, megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is kapcsolódik Arthur Cornwallhoz.
A legrövidebb verzió szerint sehogy. Egyes források szerint Arthur csak egy kitalált személy, a története sok középkori hős (vagy kevésbé hős) lovag történetéből, szájhagyomány útján alakult ki.
Ez a verzió mondjuk nem túl izgalmas, ezért próbáljunk ki inkább egy másik változatot. Ez a 12. századi krónikás, Geoffrey of Monmouth tollából került ki (az már a történészek feladata, hogy eldöntsék, hogy mennyi benne a valóság és a képzelet szüleményének aránya). Mivel csak a mondakör rövid összefoglalása is kitöltene egy teljes bejegyzést, ezért próbálok arra a részre koncentrálni, ami Tintagelt is érinti.
A mondák szerint Uther Pendragon (Arthur apja) szerelembe esik ősi ellensége, Gorlois cornwalli herceg feleségével, Igraine hercegnével. Mivel középkori szokás szerint a felek hadban állnak, Gorlois a csatározások közepette (a biztonság kedvéért) hátrahagyja az asszonyt Tintagel várában (ami a korabeli hiedelmek szerint akkor is bevehetetlen, ha csak három ember védi). Mint később kiderül, ezzel óriási hibát követ el, mert Uthert Merlin valamilyen varázslattal (vesd össze százfűléfőzet, Harry Potter) Gorlois-vá változtatja, aki így már könnyedén átjut az őrségen. Ahogy az egy valamirevaló lovagregénytől elvárható, az emberiség eme dicső éjszakáján beteljesül az elrendeltetett szerelem, és megfogan a kis Arthur. A vár később Arthur egyik központja lesz, de akit érdekel a történet többi része, az bátran olvassa el a számos feldolgozás valamelyikét!
És ezzel meg is érkeztünk a kiránduláshoz. A szállásunk kb. 15 perc autózásra volt Tintagel városától, ezért reggel 9-re már kényelmesen meg is érkeztünk. Az autót a főút mellett több parkolóban is le tudjuk rakni, a parkolás egy napra 3-5 font. Elsőre egy kicsit furcsa volt, hogy a városka teljesen kihalt, de aztán kiderült, hogy a vár csak 10-kor nyit. Ezzel együtt csak ajánlani tudom a korai érkezést, mert a várhoz vezető út bejáratánál rögtön egy remek pékség fogad, ahol egy kávé és némi süti társaságában lehet csodálni a kilátást.
A pékségtől körülbelül 10 perces sétával juthatunk az első útelágazásig (ld. az előző bejegyzés vonatkozó képe). Innen az emelkedő szakaszon haladva (mi erre mentünk, később kiderült, hogy ez a jó irány) juthatunk az első romokig. A másik út, a lejtőt követve a vár látogatóközpontjához vezet (erre inkább vissza érdemes jönni).
Mivel fél 10 környékén még nagyjából senki nincs a környéken (és a fényviszonyok is ilyenkor a legjobbak), ez a tökéletes alkalom a fotózkodásra. Az első romoktól egy meredek lépcső vezet le a sziget (régen félsziget) bejáratához. Az se aggódjon, aki még nem vette meg a belépőket, mert a szigetre vezető kis híd mellett is van egy még kisebb ház, ahol be tudunk vásárolni. A hídtól egy komolyabb lépcsősoron juthatunk fel a régi vár romjaihoz (két lihegés között könnyű elképzelni, hogy tényleg elég volt pár ember a vár védelmére).
A lépcsők tetejéről viszont rögtön gyönyörű látvány fogad - és ez ennél csak szebb lesz, ahogy egyre feljebb jutunk. Mivel a szigeten mára csak romok és Arthur kétméteres szobra maradt, meséljenek inkább a képek helyettem!
Ha meguntuk a nézelődést a várban, leereszkedhetünk a látogatóközpontba (ahol egy könnyű ebédre is van lehetőség). Innen újabb rövidke hegymászással feljuthatunk a várral szemben fekvő sziklák tetejére. Ide már sokkal kevesebben jönnek fel, én mégis mindenkinek ajánlom, mert innen is gyönyörű a kilátás - a vár, a környező sziklák és a tenger talán innen látható a legjobban.
Arra azért figyeljünk, hogy a sok lépcső-, és hegymászás után még fel kell jutnunk a parkolóhoz (és az ide vezető út pont a legvégén kezd ijesztően meredek lenni).
A következő úti célunk Polzeath volt. A kis tengerparti település egyike az észak-cornwalli fürdővárosoknak. Bár ezek között Polzeath kisebbnek számít, az apály miatt legalább 15 percet kellett sétálni a homokban az első hullámokig. A parkolás itt is nagyjából 3-4 font egy napra, a strandra pedig nem kell belépőt fizetni. Az országrész egyébként nagyon népszerű a szörfösök körében, rengetegen rohangálnak békaruhában, deszkával a kezükben. Az óceán mondjuk nagyon hideg, ezért mi inkább csak feküdtünk a homokban, és élveztük a ritka kincsnek számító angol napsütést.
A nap befejezéseként átautóztunk Padstow-ba. Bár a városka elég apró, a kikötő körüli nyüzsgő élet (még este is), a halászhajók sora és a sok sirály mind különleges, mediterrán hangulatot áraszt. A kikötő körül minden oldalon éttermek várják a vendégeket, a leghíresebbek ezek közül Rick Stein éttermei. Az úriember igazi angol híresség, több mint 30 év tapasztalattal a háta mögött. Az árak a felkapottság ellenére teljesen elfogadhatóak, még a legjobb éttermekben is megkapunk egy főételt 10-15 fontért (körettel).
A hazaút előtt (már a harmadik nap reggelén) egy rövid kitérő után még megálltunk Boscastle-ben. Akárcsak Padstow, eredeti rendeltetése szerint ez is egy halászfalu. Különlegessége, hogy az észak-cornwalli partvidék 33 kilométeres szakaszán itt található egyedül természetes kikötőhely. A kikötő védelmét két épített kőfal szolgálja, ezeket Sir Richard Grenville építtette 1584-ben.
Legegyszerűbb talán, ha az autót a városközpontban található bevásárlóközpont parkolójában hagyjuk (3-4 font pár órára), mert a templom innen pár perc sétával elérhető. Szerencsére a katedrálist egy park veszi körül, ezért körbejárhatjuk és minden oldalát megcsodálhatjuk. Mielőtt tovább indultunk, még beültünk a templom mellett található kávézóba/étterembe, és megkóstoltuk a cream tea devoni változatát. Búcsúzóul jöjjön még pár fénykép a katedrálisról és környékéről!
