80 nap alatt a Föld körül?

2017.nov.12.
Írta: Phileas Frog

A hihetetlen India

Régi álmom volt, hogy ellátogassak Indiába, ez most valóra is vált. A történet röviden, hogy különösebb gondolkodás, vagy aggódás nélkül elvállaltam egy munkát Bhubaneswarban (azóta volt időm átgondolni). Az egyetlen bökkenő, hogy bár a célpont nem tűnt különösen messzinek, két átszállásra, három reptérre és nagyjából egy teljes napra volt szükségem, hogy odaérjek. Mivel nekem is úgy kellett összevadásznom az információkat, próbálok a jövendő nemzedékre való tekintettel mindenről beszámolni. Persze az ország mérete nagyjából egy kontinensével vetekszik, és ebből én most csak egy kis ízelítőt kaptam. A leírtak ezért csak az én személyes tapasztalataimat tükrözik, és könnyen lehet, hogy más régiókban ettől teljesen eltérő dolgokat tapasztalhatunk meg.

Bár a magyar útlevél a világ elég sok országába könnyű bejárást biztosít, az Indiába indulóknak vízumra lesz szüksége. Szerencsénkre az indiai kormány is halad a korral, így lehetőségünk van elektronikus vízum kiváltására. Ebből rögtön három típus is van: magán-, üzleti-, és egészségügyi belépésre jogosító. Az e-vízumnak több előnye is van - olcsóbb, gyorsabb elintézni, nem kell különösebben megküzdeni érte. Persze ahol hatás, ott ellenhatás is van (kezdem felvenni a spirituális/gyógyszerészi fonalat). Ez a típus ugyanis csak egyszeri (orvosi vízumnál kétszeri) belépésre jogosít, csak az ország 24 nemzetközi (!!!) repterén használható (oké, már dolgoznak a lista bővítésén), és évente csak kétszer váltható ki.

Rögtön ebből adódott is az első komplikáció. Megoldhattam volna ugyanis, hogy közvetlenül repülök Bhubaneswarba, de sajnos a helyi reptéren nem fogadják el az e-vízumot (a hagyományos vízum kiváltása pedig valószínűleg még a két átszállásnál is jobban fájt volna). Így aztán maradt a b-terv, repülés több átszállással, különböző légitársaságokkal (a világ egyik legjobbjának mondott Qatar vs. India feltörekvő fapadosa, az Indigo).

Az első utam London, Heathrow 4-es termináljáról Qatar fővárosába, Dohába vezetett. Amennyire tudom, Qatar bizonyos ballépései miatt a közelmúltban egy komolyabb nemzetközi embargó alá került. Ennek aztán több következménye is lett. Egyrészt a gép cikkcakkban közlekedett, hogy elkerülje a környező országok légterét (ez a produkció elég jól mutatott a térképen). Másrészt a korábban valószínűleg virágzó dohai reptér mostanra már nagyjából csak a saját légitársaságuk gépeit fogadja - azokból pedig nincs elég, hogy megtöltsék a hatalmas repteret. Maga a reptér egyébként ép ésszel felfoghatatlan gazdagságban tobzódik - a leghosszabb sor az aranyékszer üzletnél volt. Ezen kívül a következő különlegességek fogadtak még:

  • A mosdók ajtajában sebészmaszkos, gumikesztyűs urak és hölgyek állnak. Engem is egy ilyen dolgozó kísért a fülkéig, udvariasan az ajtót is kinyitva... Ha pedig bármi félrecsöppenne (igen, ez sajnos megesik a fiúknál), az ugye nem maradhat a márványon...
  • A máshol egy teljes i-bolt készülékfelhozatalának megfelelő számítógép-kiállítás itt csak az ingyen internetet biztosítja
  • Fél liter ásványvíz drágább, mint másfél liter a Coca termékcsalád bármelyik tagjából
  • A terminál galériáján saját vonat közlekedik (ugyan ki akarna 300 métert sétálni a következő kapuig)
  • A reptér jelképe és fő látnivalója egy 5 méteres plüssmaci szobor, olvasólámpával
  • Hogy a gyerekek se unatkozzanak, több játszóteret is kaptak, óriási robotokkal

Miután kicsodálkoztam magam Dohában, a következő járatom Kalkuttába (újabb nevén Kolkata) repített. Ezen az úton elég nagy szerencsém volt, mert kb. félházzal repültünk, így majdnem mindenkinek 3 szék jutott. A csomagom idáig a saját útját járta, de itt újra összesodort minket a végzet, hogy immáron együtt pattanjunk át az utolsó repülőre. Na, ez nem volt ennyire egyszerű, ennél a pontnál mindenki vegyen egy mély levegőt, és gondolja át, hogy szeretne-e átszaladni Indiába 2 napra.

De vissza a reptérre. Mielőtt az ember átvehetné a csomagját, rögtön bele is ütközik az első komolyabb akadályba, a kaland neve “Immigration”. Az egyetlen komolyabb előnyöm annyi volt, hogy az egész repülőn rajtam kívül csak 3 nem indiai turista választotta az idillinek mondható hajnali kettes érkezést Kalkuttába (vagy a többiek az indiai útleveles kaput választották). Rögtön előttem két versenyzőt el is kaszált a derék közeg, ami lássuk be, hogy nem túl kedves fogadtatás egy hosszú út után. Velem is próbáltak szigorúak lenni, de szerencsére mindent kinyomtattam előre, ezért röpke 20 perc alatt át is jutottam. Ha valaki erre járna, mindenképp legyen kéznél a következő pár dolog

  • Az e-vízum legalább egy másolata (adatok háromszor ellenőrizve, különös tekintettel a belépési dátumablakra)
  • A szállodafoglalás visszaigazolása (a szálloda minden adatával)
  • A beérkező járatra szóló jegyünk (nem, ne hajtogassunk belőle papírhajót, mert még ezután is szükség lesz rá)
  • A visszaútra szóló repjegy visszaigazolása
  • Kellő önbizalom és udvariasság a durván mogorva őrök kezelésére

Ha véletlenül sikerülne átjutni, akkor se iramodjunk meg nagyon, mert a kapu túloldalán máris újabb őrök fogadnak, akik rögtön leellenőrzik, hogy valóban megkaptuk-e a jól megérdemelt pecsétünket az útlevelünkbe. Mondjuk nem tudom, hogy hogy jut el ide az, aki nem, de mindegy. Legalább valaki kíváncsi a nehezen megszerzett indiai vízumunkra. A rövid kitérő után elindulhatunk a táskánkért (ami jó esetben szintén átszállt a tranzitreptéren). Ahogy egy rendes királyfinak, úgy a gyanútlan utazónak is útjába áll azonban a második akadály egy újabb mogorva katona képében. Ahhoz, hogy a futószalaghoz jussunk, először át kell világítaniuk a kézipoggyászunkat (hogy ennek mi értelme, amikor az sem érdekelt senkit, hogy kb. 1.5 liter folyadék van a táskámban, azt nem tudom).

De ezután már tényleg felvehetjük a táskánkat, és elindulhatunk a kijárat felé. Pontosabban szólva elindulhatnánk, ha nem jönne a harmadik próbatétel egy civil ruhás alkalmazott formájában. Az illető ugyanis roppant érdeklődő, és szeretné mindenkitől megtudni, hogy a saját táskáját cipeli-e magával. Itt jön tehát az a rész, hogy elő kell kapnunk a gondosan megőrzött jegyünket, illetve a jó esetben azon megtalálható csomagmatricát (amit két várossal és 11 óra repüléssel korábban kaptunk). Amennyiben sikerült ezt is bemutatnunk, akkor már tényleg egyenes út vezet a vámfolyosón keresztül a kijáratig.

Ezzel pedig kezdetét is veheti az utazás utolsó, talán legizgalmasabb része – egy igazi helyi fapados légitársasággal átutazni a körülbelül 45 percre fekvő Bhubaneswarba. Az első nehézséget ebben rögtön az okozta, hogy sehol nem írták, hogy pontosan honnan indulnak a repülők. Gondoltam, hogy abból nem lehet baj, hogy ha a földszinten volt az érkezés, akkor megpróbálok feljutni az emeletre. Mint kiderült, ez volt a helyes irány egy apró bökkenővel. Kis előzetes olvasgatás után kiderült, hogy az indiai repterekre csak a nyomtatott jegyünkkel engednek be a derék katona urak/hölgyek, ez itt teljesen igaznak is bizonyult. Fontos tanulság, hogy tényleg mindig legyenek előre kinyomtatva a jegyeitek, különben még a reptér ajtaján sem engednek be, nemhogy a repülőre…

Bár nem voltak komolyabb reményeim, hogy hajnali háromkor nagy pörgés lesz, de kiderült, hogy nagyjából semmilyen pörgés nincs – a reptéren alig vannak üzletek, azok is mind zárva. Maradt tehát a várakozás, a gépem csak nagyjából 4 órával később indult. Szerencsére a check in viszonylag hamar megnyílt, itt rögtön újabb tapasztalattal lettem gazdagabb. A feladott poggyászt ugyanis még a check in előtt át kell világíttatni, rögtön ezután pedig le is plombálják. A jegyek átvétele (igen, újra kellett nyomtatni a jegyem, mert nem volt rajta a beszállókapu sorszáma) ezután már szinte rutin feladat volt.

Az ezt követő biztonsági ellenőrzés is tartogatott némi izgalmat. A rendszer ugyanis úgy működik, hogy bár van némi sor, a felbőszült indiaiak viszont ebből kiszabadulva pánikszerűen rohannak a futószalaghoz, ahol megszabadulhatnak a táskáiktól. A sor ezután újra szétválik, külön sorok vannak a különböző nemek versenyzőinek, ugyanis mindenkit megmotoznak. A csomagokat átvilágító berendezés mondjuk nem tűnik túl modernnek, ezt a derék őrök fokozott odafigyeléssel próbálják kompenzálni (értsd: nekem mindenemet át akarták túrni). Európától eltérően itt vinni kell magunkkal a motozásra az útlevelünket és a repjegyünket is, mert a sikeres ellenőrzés után itt kapjuk meg rá az első pecsétünket (enélkül nem engednek fel a repülőre).

A biztonsági ellenőrzésen túl már vár minket a jól megérdemelt váró. Ezzel kapcsolatban viszont az a rossz hírem van, hogy a belföldi járatok várójában nem nagyon vannak üzletek. Ezek árufelhozatala elég szerény (Doha után különösen), főleg csak kávét és szendvicseket vehetünk magunknak. Az árak nagyjából elfogadhatóak, egy közepes (ízben és méretben) kávé kb. 180 INR (kb. 740 Ft), egy szendvics pedig 250 INR (kb. 1000 Ft). A repülőre történő beszállítás is egészen szokatlanul történik. A hangosbemondóban általában csak egyszer mondják be, hogy elkezdődött a beszállítás, ezután pedig van egy ember, aki kb. 2 percenként elkezd kiabálni, hogy elkezdődött a beszállás. A váróban üldögélve volt kb. 3 órám, hogy ezt a csodás folyamatot szemléljem, ezért feltűnt hogy a rendszer elég szigorú. Mivel a gépek nagyon pontosan indulnak (nekem mindkét járatom percre pontosan szállt fel, és emiatt aztán korábban is érkezett), ezért aki lemarad, az kimarad. Ezt úgy értsétek, hogy a gép a pontos menetrend miatt a hivatalos indulás előtt kb. 20 perccel befejezi a beszállítást, aki pedig ennél később ér oda, az sajnos kereshet magának újabb járatot. Ahogy korábban írtam, itt újból szükség lesz a jegyünkre, mert a kapunál egy újabb katona ellenőrzi azt. Ha megvan minden szükséges pecsétünk, akkor felszállhatunk a gépre.

Az utolsó repülésem elég rövid volt, az egész nem volt több, mint 35 perc. A stewardessek pedig csodát műveltek, és ebben a 35 percben (amiben benne volt a felszállás és a leszállás is) végigcsinálták a hosszabb repülések rutinját: volt etetés, itatás, szemétszedés… Szóval ezután már meg is érkeztem Bhubaneswarba, ahonnan már sokkal egyszerűbb volt kijutni (hála a belföldi járatnak).

Bár arra számítottam, hogy óriási nyüzsgés fogad majd, a reptér a közelében sem volt annak, amit az amerikai reptereken tapasztaltam. Viszont rögtön az első benyomásom az volt, hogy itt valóban nagyon szeretnek dudálni. Később aztán kiderült, hogy ebben nagyjából semmi aggresszió nincs, egész egyszerűen így jelzik a másiknak, hogy jönnek. Ebből adódóan jobban is figyelnek egymásra, és hiába megy mindenki a saját szabályai szerint, nem nagyon mennek egymásba.

A szálloda felé tartó kb. 20 perces úton volt időm nézelődni az autóból, ezalatt nagyjából a következőket figyeltem meg:

  • Elég sokan motoroznak – egy kisebb motoron akár két-három ember plusz csomag is elfér
  • Az autók többsége a különböző taxitársaságokhoz tartozik
  • Mind az autók, mind a motorok nagyon jó állapotban vannak. Később megtudtam, hogy ez azért lehet, mert ők nem nagyon vesznek használt autót, inkább 5-6 évente újra cserélik a régit.
  • Az utak minősége nagyon jó, a legnagyobb akadály, hogy néha a sáv közepén álldogál egy tehén. Kátyúkkal pedig maximum a kisebb mellékutakon találkoztunk.
  • A közlekedés leggyorsabb/kényelmesebb módja a taxizás – erre a legcélszerűbb az Uber applikációt használni – a helyiek is ezt, vagy az Ola nevű helyi appot használják. A reptéri transzferem a hotelig kb. 200 INR volt (a szálloda szervezésében kb. a tízszerese lett volna)

A hosszú út végén végre megérkeztem a szállodához. Mielőtt belevágnék a részletekbe, annyit érdemes tudni, hogy az 5 csillagos szálloda reggelivel kb. annyiba került éjszakánként, mint Európában egy átlagos 3 csillagos rokona. Amit cserébe kaptam, az viszont nagyon kellemes meglepetés volt. Már maga az érkezés is teljesen szokatlan volt, a taxinak meg kellett állnia egy kapu előtt, ahol egyenruhás őrök ellenőrizték az alvázat és a csomagtartót, hogy minden rendben van-e, a kaput pedig csak ezután nyitották ki. A bejáratnál ugyanolyan röntgennel ellenőrizték minden csomagomat, mint a reptéren, gondolom így akarják biztosítani a szálloda lakóinak teljes nyugalmát.

Egy rövid alvás után úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor kihasználom a délutánt egy kis nézelődésre a környéken. Ennél a pontnál gondoltam kipróbálni, hogy vajon mennyire fog működni az ügyfélnél a farmer, bőrcipő kombináció. A különböző utazási blogok és egyéb oldalak ugyanis arról számolnak be, hogy Indiában nem igazán hordanak rövidnadrágot az emberek. Mivel elég meleg van így beöltözve, rögtön írtam is az egyik indiai kollegámnak, hogy mennyire kínos, ha rövidnadrágban megyek dolgozni másnap. Hálistennek megnyugtatott, hogy ez teljesen elfogadott, senkit nem fog érdekelni. Másnap megkérdeztem az egyetemi profot is, ő is megnyugtatott, hogy nekik is nagyon melegük van, és ők is rövidnadrágban mászkálnak általában, ha nem az egyetemre mennek. Szóval erről ennyit.

A munka unalmas részleteivel nem is fárasztanék senkit, legyen elég annyi, hogy a feladat az volt, hogy a készülékünket átjuttassuk a jelenlegi helyéről egy 40 km-re fekvő új épületbe. Az ügyfeleink nagyon segítőkészek voltak, tényleg mindent megtettek, hogy a készülék kényelmesen utazzon. Az új egyetemi campus egyébként egyelőre a semmi közepén épül, egy kb. 1000 hektáros területen. Az építkezést elég komolyan veszik, a tervek szerint a campus a jövőben saját repteret is kap, hogy könnyebb legyen megközelíteni az ide tervezett konferenciákat. Csak érdekesség, hogy a szokásos építmények (kollégiumok, vendégszállások, stb.) mellett a campusnak saját kesudió- és mangóültetvénye van.

De ugorjunk is mindjárt az utolsó napra, amikor a munka után volt még egy kis időm a városnézésre. Kicsit izgultam emiatt, mert a gépem csak késő délután indult, és nem tudtam, hogy addig mit csináljak a viszonylag értékes dolgaimmal. A szálloda recepcióján persze egyáltalán nem izgulták túl a dolgot, teljesen természetes, hogy maradhatok a szobában, amíg csak szeretnék (csak úgy nagyságrendileg becsüljem meg, hogy kb. meddig). És mindezt felár nélkül, mosolyogva.

A város egyébként a régi templomok városa, és itt a régi alatt iszonyú, baromi régit értek. A templomok átlagos életkora itt nagyjából 800-1000 év, de vannak ennél idősebbek is. Bár ezekről sokan azt gondolnák, hogy már biztos csak romok, ez egyáltalán nem így volt. Az összes templom, amit láttam gyönyörű állapotban és aktív használatban volt. Be sajnos nem mehettem, mert ebben az államban még nagyon komolyan veszik a vallási és kulturális szabályokat – a templomba csak hindu indiaiak léphetnek be. A kirándulást egyébként érdemes a város nevezetességénél, a Lingaraj templomnál kezdeni. Az összes közül ez a legnagyobb templom, az „óváros” közepén. Sajnos egy kb. 3 méteres kőfallal van körbevéve, mégis érdemes körbesétálni, hogy kapjunk egy kis ízelítőt a helyi nyüzsgő hangulatból. Hogy megint az előítéletek ellen szóljak, a világon senkit nem érdekelt, hogy erre sétáltam, pedig eléggé kilógtam a helyiek közül (már csak a magasságommal is). A koldusok pont annyira kérték a pénzt a helyiektől is, az árusok pedig pont csak annyira magyaráztak nekem is, mint mindenki másnak. Turistával egyébként érdekes módon egyáltalán nem találkoztam a nagyjából két órás sétám alatt. De vissza a látnivalókhoz.

A Lingaraj templom körül több kisebb templomot is találhatunk, ezeket már közelebbről is megnézhetjük. A kedvencem talán a Chitrakarini templom, ami egy csendes kis park közepén áll, a Lingaraj templom hátánál. A nagy testvérével ellentétben itt egy emberrel sem találkoztam, egyedül egy kis csíkos hátú mókus szaladt el mellettem. Innen a Bindu Sagar roadon sétáltam tovább, végig a tó partján. A tó közepén áll Brahma temploma, ide még csak ötletem sem volt, hogy hogyan lehet bejutni, mert csónakokat sehol sem láttam. A tó végében áll egy citromsárga épületegyüttes, mint kiderült, ez három külön templomot foglal magába. A Bindu Sagar roadról jobbra fordulva rövid sétával a Mukteswar parkba juthatunk, ahol a kis területen 5 templomot is megcsodálhatunk. Ezek közül talán a legszebb a Mukteshwar és a Kedar Gouri (Kedareswar) templom. Nekem sajnos itt elfogyott a városnézésre maradt időm, de akinek kicsivel több ideje van, az innen még elsétálhat a közelei Rajarani templomhoz. A további részletek helyett meséljenek most egy kicsit a képek.

A rövid kirándulás után sajnos a következő utam már újra a reptérre vezetett. További két átszállás, és örökkévalóságnak tűnő kalkuttai várakozás után másnap délután újabb élményekkel gazdagodva már otthon is voltam.

Cornwall, avagy Arthur király Angliája - 2. rész

Az előző részben bejárt tengerparti szakaszok után a következő kötelező állomásunk Tintagel és környéke. Mielőtt azonban belefognánk a kirándulásba, megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is kapcsolódik Arthur Cornwallhoz.

A legrövidebb verzió szerint sehogy. Egyes források szerint Arthur csak egy kitalált személy, a története sok középkori hős (vagy kevésbé hős) lovag történetéből, szájhagyomány útján alakult ki.

Ez a verzió mondjuk nem túl izgalmas, ezért próbáljunk ki inkább egy másik változatot. Ez a 12. századi krónikás, Geoffrey of Monmouth tollából került ki (az már a történészek feladata, hogy eldöntsék, hogy mennyi benne a valóság és a képzelet szüleményének aránya). Mivel csak a mondakör rövid összefoglalása is kitöltene egy teljes bejegyzést, ezért próbálok arra a részre koncentrálni, ami Tintagelt is érinti.

A mondák szerint Uther Pendragon (Arthur apja) szerelembe esik ősi ellensége, Gorlois cornwalli herceg feleségével, Igraine hercegnével. Mivel középkori szokás szerint a felek hadban állnak, Gorlois a csatározások közepette (a biztonság kedvéért) hátrahagyja az asszonyt Tintagel várában (ami a korabeli hiedelmek szerint akkor is bevehetetlen, ha csak három ember védi). Mint később kiderül, ezzel óriási hibát követ el, mert Uthert Merlin valamilyen varázslattal (vesd össze százfűléfőzet, Harry Potter) Gorlois-vá változtatja, aki így már könnyedén átjut az őrségen. Ahogy az egy valamirevaló lovagregénytől elvárható, az emberiség eme dicső éjszakáján beteljesül az elrendeltetett szerelem, és megfogan a kis Arthur. A vár később Arthur egyik központja lesz, de akit érdekel a történet többi része, az bátran olvassa el a számos feldolgozás valamelyikét!

És ezzel meg is érkeztünk a kiránduláshoz. A szállásunk kb. 15 perc autózásra volt Tintagel városától, ezért reggel 9-re már kényelmesen meg is érkeztünk. Az autót a főút mellett több parkolóban is le tudjuk rakni, a parkolás egy napra 3-5 font. Elsőre egy kicsit furcsa volt, hogy a városka teljesen kihalt, de aztán kiderült, hogy a vár csak 10-kor nyit. Ezzel együtt csak ajánlani tudom a korai érkezést, mert a várhoz vezető út bejáratánál rögtön egy remek pékség fogad, ahol egy kávé és némi süti társaságában lehet csodálni a kilátást.

p8270995.JPG

p8270994a_2.jpg

A pékségtől körülbelül 10 perces sétával juthatunk az első útelágazásig (ld. az előző bejegyzés vonatkozó képe). Innen az emelkedő szakaszon haladva (mi erre mentünk, később kiderült, hogy ez a jó irány) juthatunk az első romokig. A másik út, a lejtőt követve a vár látogatóközpontjához vezet (erre inkább vissza érdemes jönni).

p8271002.JPG

Mivel fél 10 környékén még nagyjából senki nincs a környéken (és a fényviszonyok is ilyenkor a legjobbak), ez a tökéletes alkalom a fotózkodásra. Az első romoktól egy meredek lépcső vezet le a sziget (régen félsziget) bejáratához. Az se aggódjon, aki még nem vette meg a belépőket, mert a szigetre vezető kis híd mellett is van egy még kisebb ház, ahol be tudunk vásárolni. A hídtól egy komolyabb lépcsősoron juthatunk fel a régi vár romjaihoz (két lihegés között könnyű elképzelni, hogy tényleg elég volt pár ember a vár védelmére).

p8271009a_2.jpg

A lépcsők tetejéről viszont rögtön gyönyörű látvány fogad - és ez ennél csak szebb lesz, ahogy egyre feljebb jutunk. Mivel a szigeten mára csak romok és Arthur kétméteres szobra maradt, meséljenek inkább a képek helyettem!

Ha meguntuk a nézelődést a várban, leereszkedhetünk a látogatóközpontba (ahol egy könnyű ebédre is van lehetőség). Innen újabb rövidke hegymászással feljuthatunk a várral szemben fekvő sziklák tetejére. Ide már sokkal kevesebben jönnek fel, én mégis mindenkinek ajánlom, mert innen is gyönyörű a kilátás - a vár, a környező sziklák és a tenger talán innen látható a legjobban.

Arra azért figyeljünk, hogy a sok lépcső-, és hegymászás után még fel kell jutnunk a parkolóhoz (és az ide vezető út pont a legvégén kezd ijesztően meredek lenni).

A következő úti célunk Polzeath volt. A kis tengerparti település egyike az észak-cornwalli fürdővárosoknak. Bár ezek között Polzeath kisebbnek számít, az apály miatt legalább 15 percet kellett sétálni a homokban az első hullámokig. A parkolás itt is nagyjából 3-4 font egy napra, a strandra pedig nem kell belépőt fizetni. Az országrész egyébként nagyon népszerű a szörfösök körében, rengetegen rohangálnak békaruhában, deszkával a kezükben. Az óceán mondjuk nagyon hideg, ezért mi inkább csak feküdtünk a homokban, és élveztük a ritka kincsnek számító angol napsütést.

20170827_141857_2.jpg

A nap befejezéseként átautóztunk Padstow-ba. Bár a városka elég apró, a kikötő körüli nyüzsgő élet (még este is), a halászhajók sora és a sok sirály mind különleges, mediterrán hangulatot áraszt. A kikötő körül minden oldalon éttermek várják a vendégeket, a leghíresebbek ezek közül Rick Stein éttermei. Az úriember igazi angol híresség, több mint 30 év tapasztalattal a háta mögött. Az árak a felkapottság ellenére teljesen elfogadhatóak, még a legjobb éttermekben is megkapunk egy főételt 10-15 fontért (körettel).

A hazaút előtt (már a harmadik nap reggelén) egy rövid kitérő után még megálltunk Boscastle-ben. Akárcsak Padstow, eredeti rendeltetése szerint ez is egy halászfalu. Különlegessége, hogy az észak-cornwalli partvidék 33 kilométeres szakaszán itt található egyedül természetes kikötőhely. A kikötő védelmét két épített kőfal szolgálja, ezeket Sir Richard Grenville építtette 1584-ben.

Utolsó állomásunk Devon megye székhelye (remélem megbocsátják a cornwalli érzületű olvasók), Exeter volt. A város legfőbb nevezetessége a központban található Szent Péter katedrális. Az első templom építése (eredetileg normann stílusban) és hivatalos alapítása 1133-ra datálható. Az 1258-ban frissen kinevezett Walter Bronescombe püspök azonban elavultnak találta az eredeti formát, ezért gótikus stílusban, a normann tornyok meghagyásával újjáépíttette a templomot. A felújítás elég sokáig tartott, az épület végül 1400 körül nyerte el ma is látható végleges formáját.

Legegyszerűbb talán, ha az autót a városközpontban található bevásárlóközpont parkolójában hagyjuk (3-4 font pár órára), mert a templom innen pár perc sétával elérhető. Szerencsére a katedrálist egy park veszi körül, ezért körbejárhatjuk és minden oldalát megcsodálhatjuk. Mielőtt tovább indultunk, még beültünk a templom mellett található kávézóba/étterembe, és megkóstoltuk a cream tea devoni változatát. Búcsúzóul jöjjön még pár fénykép a katedrálisról és környékéről!

Cornwall, avagy Arthur király Angliája - 1. rész

A most következő bejegyzés kicsit eltér majd az eddigiektől, mivel a címben szereplő Cornwall felfedezésére bő két napunk volt, és ebbe azért már egészen sok látnivaló belefér.

Cornwall a nyuszi formájú szigetország lábujja, vagy ahogy az a nevéből is jön, az ország egyik címerállatának, az unikornisnak a szarva. A terület már a római kor előtt is lakott volt, de máig vitatott, hogy kik voltak az eredeti őslakosok (én pedig történész diploma hiányában nem szeretnék ebben az igen komoly kérdésben állást foglalni). Az itt élő kelta törzsek által beszélt nyelv(ek)ből (nyelvész sem vagyok) alakult ki később a briton és a korni nyelv. Hogy ehhez hogy jön Arthur király, arról majd a következő bejegyzésben próbálok írni (addig is legyen elég ez a sokat sejtető kép).

p8271001.JPG

A félsziget nagyon népszerű a kirándulók körében a változatos domborzat, hosszú homokos tengerpartok és a történelmi leletek miatt. Mindezek ellenére Cornwall mégis az ország legszegényebb megyéi közé tartozik. Szemléletes adat, hogy egy védett öbölben található, saját finom homokos tengerparttal rendelkező 2-3 hálószobás ház olcsóbban megkapható, mint Surreyban egy 1 hálószobás társasházi lakás.

De most végre vessük bele magunkat a látnivalókba! Aki ide látogatna, az mindenképp tervezzen azzal, hogy a félszigeten összesen egy nagyobb út vezet keresztül, és még ezen is előfordul, hogy beragadunk egy szalmabálákat szállító traktor mögé. Ezen kívül főleg kisebb utak vannak - a kisebb itt annyit jelent, hogy a kétirányú forgalmat jobb esetben másfél, rosszabb esetben egy sávon kell megoldani (és az angolok se nem lassítanak, se nem húzódnak félre, ezért nekünk kell a sövénybe rántani az autót). Repülőtér több is, tömegközlekedés viszont nem nagyon van (maximum 1-2 busz naponta), szóval mindenképp érdemes autóval tervezni.

Az első célpontunk, Porthcurno, a szállásunktól kb. 67 mérföldre (kb. 100 km) volt. Az előbb ismertetett okok miatt érdemes az utazásra kb. 1,5-2 órát tervezni. Az autót a városka parkolójában kb. 5 fontért tudjuk letenni egy napra. Akinek több ideje van, az mindenképp szánja rá ezt a napot a környék felfedezésére. A kirándulásra vágyók ugyanis innen a szirteken végigsétálva könnyen eljuthatnak Anglia legnyugatibb pontjára, Land's Endre (szabad fordításban a Világ Vége).

Akinek kevesebb ideje van, annak érdemes először a Minack színházhoz menni. A legkalandosabb (de egyben legszebb) út a strand mellett a hegyoldalon, vadregényes környezetben vezet a színházig. A színházat Rowena Cade építtette a 20. század elején, különlegessége, hogy közvetlenül a sziklafalra épült, gyönyörű kilátással (a színpad háttere) az óceánra. A színházban 1926 óta tartanak rendszeresen előadásokat (jelenleg a szezon májustól szeptemberig fut, évi kb. 20 előadással).

p8260915a_2.jpg

p8260917a_2.jpg

A színházból a hegyi úton nagyjából 15 perc alatt ereszkedhetünk le az ország egyik legszebb homokos tengerpartjára. Az óceán vize nagyon tiszta, fürdésre viszont a hőmérséklete miatt a Balatonhoz és/vagy Földközi-tengerhez szokottaknak csak korlátozottan alkalmas (vagy vigyünk magunkkal neoprén szörfös ruhát). A szörfözés egyébként nagyon népszerű az idelátogatók körében, szóval ha van, akkor bátran vigyünk magunkkal deszkát.

p8260926a_2.jpg

Az idő szorítása miatt mi innen továbbkirándultunk egy Marazion nevű városkába. Az autót itt is gyakorlatilag a strandon tudjuk letenni, nagyjából 3 fontért egy napra. A parkolóból már látható a város fő nevezetessége, St. Michael's Mount. A sziget már a kőkor óta lakott (ami már önmagában lenyűgöző), kb. 1650 óta pedig a St. Aubyn bárói család tulajdonát képzi (azért ez is szép teljesítmény). A 2011-es népszámlálási adatok szerint lakossága 35 fő, de még így is önálló önkormányzattal rendelkezik. Talán a legnagyobb érdekesség viszont az, hogy bár a parttól kb. 500 méterre található, apály idején mégis száraz lábbal sétálhatunk át a jól kiépített macskaköves úton. További érdekesség, hogy a szigetnek van egy Mont Saint-Michel nevű ikertestvére is. Az angol sziget nagyjából háromszoros nagyítású francia változatát a közeli Normandiában találhatjuk meg.

p8260986a_2.jpg

p8260982a_2.jpg

A hazaút előtt még egy fontos pont volt hátra. Mivel éppen a délutáni teaidőben jártunk, meg kellett kóstolnunk a régió egyik nevezetességét. A cream tea a klasszikus angol délutáni tea Cornwallban és Devonban (a szomszédos megye) elterjedt változata. A menü tartalma egy kanna forró tea (természetesen tejjel), két pogácsához hasonló, kicsit édes, meleg sütemény (scone), eperlekvár és clotted cream (ez egy vajhoz hasonló, de annál sokkal lágyabb, kicsit édes krém). És itt kezdődik a két megye évszázados vitája, nem mindegy ugyanis, hogy milyen sorrendben szerkesztjük össze a hozzávalókat. A cornwall-i módszer szerint a süteményt (szigorúan vízszintesen) félbe kell vágni, majd meg kell kenni lekvárral, végül ennek a tetejére érkezhet a krém. A devoni módszer ettől merőben eltér. Ott a süteményt a vízszintes vágás után először a krémmel kenjük be, majd erre kerülhet az eperlekvár. A részletekre mindenképp figyeljünk, ugyanis ezek figyelmen kívül hagyása a helyiek komoly ellenszenvét válthatja ki. És akkor a sütemény nevének megfelelő akcentussal történő kiejtéséről nem is beszéltem...

Ennyit az első napról, a következő bejegyzésben szó lesz még Arthur király kastélyáról, a szörfösök paradicsomáról, és egy mediterrán kikötőfaluról is.

La Rochelle, avagy az Atlanti-partvidék gyöngye

Először 10 évvel ezelőtt jártam La Rochelle-ben, egy nemzetközi fiatalokból álló csapattal. Mivel ezeket az élményeket átszőtte a fesztiválhangulat, és 10 év alatt amúgy is hajlamosak megszépülni az emlékek, kicsit féltem a visszatéréstől. Már előre szabadkoztam, hogy nem is biztos, hogy olyan jó, mint amilyenre emlékszem... Szerencsére a félelmem nem igazolódott be, és kijelenthetem, hogy aki Nyugat-Franciaországban jár, annak érdemes egy pár órát rászánnia erre az óceánparti városkára.

La Rochelle szerencsés fekvésének köszönhetően már a XII. század óta funkcionál kikötővárosként. A város több mint 900 éves története alatt hol francia, hol angol fennhatóság alá tartozott, mindeközben pedig többször került vallásháborúk középpontjává. A város központja ma is a régi kikötő. Innen a legtöbb látványosságot rögtön le is fotózhatjuk, majd bevethetjük magunkat az éttermekkel és fagyizókkal zsúfolt belvárosba.

De kezdjük az elején. A parkolásra több lehetőség van, aki teheti, annak érdemes a Saint Jean D’Acre nevű parkolót megcéloznia, ez ugyanis közvetlenül a kikötő mellett van. Érdemes azonban tudni, hogy a híres júliusi fesztivál idején ide épül a színpad (szerintem elég jó helyszín...), tehát ebben a pár napban másik megoldás után kell nézni (Parking du Bastion, Parking Verdun, Parking Jean Moulin…).

Ha sikerült a Saint Jean D’Acre-ban helyet találni, akkor már elő is készíthetjük a fényképezőt, hiszen a kocsiból kiszállva rögtön a legfontosabb látnivalókba botlunk. A két egymással szemben lévő torony, a Tour Saint Nicolas és a Tour de la Chaine a XIV. században épült. Fő funkciójuk a régi kikötő védelme volt. Utóbbiban - ahogy a neve is mutatja - azt a hatalmas láncot őrizték, melyet esténként kifeszítettek a két torony közé, ezzel elzárva a kikötő bejáratát.

20170526_143039a.jpg

Ettől a toronytól a városfalon épült utca vezet az egy évszázaddal fiatalabb Tour de Lanterne-hez. Ez egyfajta világítótoronyként (lásd ismét a torony nevét) jelezte a közeledőknek a kikötő bejáratát. Érdekesség, hogy a háborúk alatt mindhárom tornyot börtönként használták, a Lanterne-ben ma is láthatók a rabok által a vastag falakba vésett nevek. Innen alig 100 méterre fekszik a Parc Charruyer. Ez a gyönyörű park ideális egy nagy sétára, vagy akár egy kis pihenésre is, ha azonban csak pár óránk van, talán érdemes ezt a végére hagyni, és inkább valamelyik kis utcán visszasétálni a kikötőhöz.

A Vieux Port, azaz a régi kikötő mentén rengeteg étterem, nyáron pedig kirakodóvásár és utcai művészek várják az arra járókat. Az egykori városkapu tetején a nagy órával (la Porte de la Grande Horloge) szintén a város egyik fontos látnivalója.

20170526_161935a_2.jpg

Aki ezen átmegy, az bárokkal és boltokkal zsúfolt kis utcákban találja magát. Innen kb. ötperces sétára van az Hotel de Ville, azaz a városháza. Az épület több különböző részből áll össze, melyeket különböző korokban építettek, ennek megfelelően építészeti stílusuk is különböző, a reneszánsztól a gótikuson keresztül a neoreneszánszig. 2013 júniusában az épületben elektromos tűz keletkezett, amely megrongálta az egész tetőszerkezetet, és az első emeleti Grande Salle-t, ami a polgármesteri hivatal reprezentatív eseményeinek fő helyszíne volt. Az épület szerencsére nem égett le teljesen, de jelentősen megrongálódott, a renoválási munkálatok ma is tartanak. 

Akit érdekelnek a régi templomok, annak érdemes felkeresnie a Cathédrale Saint Louis-t és az Église Saint Sauveur-t. Mindkettő a XVIII. században épült és a városházától –különböző irányban- csak pár percre vannak.

Ha több mint néhány óránk van ennek a középkori városkának a megtekintésére, akkor a parkon kívül érdemes felkeresni a város múzeumait. Az oceanográfiai múzeum és a bunker, mely a város II. világháborúban betöltött szerepét mutatja be, rossz időben is jó program lehet. Akinek ennél is több ideje van, annak pedig érdemes áthajóznia a közeli Ré szigetére, vagy ellátogatni a tévés vetélkedőből ismert Fort Boyard-hoz, amelyről Vauban márki, hadmérnök tábornagy állítólag a következőt mondta: "Uram, könnyebb volna a Holdba harapni, mint ilyen helyre erődöt építeni."

A Surrey-dombság gyöngyszemei

Az Angliába utazók jelentős része szerintem nem nagyon jut ki Londonból (és annak szűk vonzáskörzetéből). A városka, ahol élünk, London Waterloo pályaudvaráról nagyjából negyven perc vonatútra fekszik (a forgalomtól és az aktuális sztrájkoktól függően), a Surrey-dombok bejáratánál. Ez angol viszonylatban nagyon közelinek mondható, sok dologban mégis elég távol van tőle.

Surrey Anglia egyik leggazdagabb (és emiatt aztán legdrágább) megyéje, tele kastélyokkal és udvarházakkal. A környéken élő hírességek száma meghaladja egy átlagos bulvármagazin heti keretszámát (hogy mást ne mondjak, állítólag Michael Caine és Andy Murray is itt lakik a szomszédban), és az sem ritka hogy a királyi család valamelyik tagja erre látogat. Területét tekintve egyébként elég kicsi, csak a 35. a 48 angol megye között. Mai egyik főszereplőnk, a Box Hill több ok miatt is különleges. Egyrészt ez Surrey egyik legmagasabb pontja (a maga 211 méterével...). Ami ennél talán egy kicsit izgalmasabb, hogy állítólag itt található az Egyesült Királyság és Európa egyik legöregebb érintetlen erdeje.

Rögtön a dombság bejáratánál az első megállónk a Norbury-park. Bár sok látnivaló nincs itt, a kilátás, és a szabadon legelésző tehenek miatt mégis érdemes erre sétálni.

20170730_112650.jpg

20170730_113259.jpg

Ha már séta, akkor érdemes innen egy kicsit továbbmenni, majd az A24 jelű útról a térképen is alig jelzett Mickleham felé kanyarodni. Mint azt újonnan szerzett félig angol, félig magyar barátunktól megtudtuk, az angolok remek érzékkel építenek piszok nagy iskolákat a semmi közepére, ennek egyik jeles példája a micklehami Box Hill School.

20170730_114150a_2.jpg

A városka ezen kívül nagyon büszkén hirdeti (a templom kapuja mellett, egy hirdetőtábla alján), hogy már a Domesday Book (Ítéletnapi könyv) is említést tesz róla. Ez egyébként tényleg szép teljesítmény, mert a fent említett könyv megírását még Hódító Vilmos rendelte el 1085 karácsonyán...

20170730_114823.jpg

Innen nem messze, a fák között lapul Juniper Hall. A 18. században épült ház eredeti rendeltetését tekintve (nyers fordításban) nyilvános ház volt. Rossz az, aki rosszra gondol, az angoloknál ez mindösszesen annyit jelent, hogy engedélye volt sör és cider árusítására. Az épület hosszú története során otthona volt például a francia forradalom elől menekülő nemesség egy kisebb csoportjának (többek között XV. Lajos unokájának), és a normandiai partraszállásban részt vevő kanadai katonáknak.

20170730_120645.jpg

A háztól kb. 500 méterre indul a Box Hillre vezető, a nevének megfelelően elég kanyargós Zigzag road. A nagyjából másfél sávon sajnos osztoznak a biciklisták, a két irányban közlekedő autósok, és a legbátrabb gyalogosok (plusz az élmény fokozására néhány fekvőrendőr), ami néha egészen kalandossá teszi a feljutást. Ha autóval megyünk (ahogy mi is), azt a hegy tetején két parkolóban is le tudjuk rakni (mindkettő fizetős, 5 font egy napra). A parkolóból/látogató központból két irányba indulhatunk, a kilátó, vagy a régi erőd felé (ami aztán egy másik kilátóponthoz vezet). Mi a kilátó felé indultunk, ami kb. 3-400 méter nagyon könnyű sétára van. A legtöbb kiránduló egyébként innen csodálja a kilátást, szóval elég nehéz úgy fotózkodni, hogy ne lógjon bele valaki a képbe. Innen az erdőn keresztül (nagyjából a gerincet követve) átsétálhatunk a domb másik oldalára, ahol már sokkal kevesebben vannak, és a következő kép fogad.

p8200896.JPG

A séta itt nagyjából véget is ér, de aki még érzi magában az energiát, az lesétálhat (a lustábbak leautózhatnak) a hegy lábánál lassan hömpölygő (vagy az időjárástól függően éppen csordogáló) Mole folyóhoz, ahol a legbátrabbak életük kockáztatásával búcsúzóul átkelhetnek a Stepping stones kövein.

20170730_123430a_2.jpg

 

6 óra München környékén - 2. rész

Az előző két posztban szó volt már München belvárosáról (itt) és Dachauról (itt). A mai bejegyzésben egy kicsit távolabb megyünk a várostól, és bevetjük magunkat a Bajor-Alpok közé.

A legkényelmesebb út a hegyekhez a 95-ös autópálya, ami nagyjából Oberau városáig vezet. Az út itt kettéválik, a 2-es utat követve innen már viszonylag közel van Garmisch-Partenkirchen, aminek neve ismerős lehet a síelés (kb. negyed órára van a Zugspitze) és a sporttörténet (1935-ös Téli Olimpia) szerelmeseinek. 

A terület egyébként kimondottan szerencsétlennek tekinthető - Amerika felfedezése visszavetette a korábban virágzó kereskedelmet, a lakosságot többször sújtotta pestisjárvány, a környező erdőkben élő medvék és farkasok pedig folyamatosan tizedelték a háziállat-állományt. Ha mindez nem lenne elég, a salemi perekhez hasonlóan itt is komoly boszorkányüldözések voltak. A legjelentősebb ezek közül az 1589 és 1596 közötti időszakra esett, ekkor 63 ártatlant ítéltek el és végeztek ki (a lakosság több, mint 10 százalékát...).

Aki kevésbé érdekelt a síelésben, annak az elágazásnál a 23-as úton érdemes továbbmennie. Az út a hegyek között vezet, ezért nem hátrány, ha van egy kis erő az autónkban (a látvány cserébe nagyon sokat ad).

A kanyargásban megfáradt sofőr (és hányingerben bővelkedő utasai) számára a következő ideális megállóhely Ettal. A helyről nem sokan tudnak, mi is csak azért álltunk meg hosszabb pihenőre, mert közvetlenül az út mellett megláttuk az apátság hatalmas épületegyüttesét - a világ egyik legnagyobb bencés apátsága -, és mert az autónak sem volt kedve továbbmenni a parkolóból (elfáradt a hegymászásban).

p8190021.JPG

Mint kiderült, a település fő (és talán egyetlen valódi) látnivalója a már említett, 1330-ban alapított bencés apátság. Az eredeti épületek nagy része 1744-ben egy tűzvészben elpusztult. A ma is látogatható templomot Enrico Zuccalli (Bernini kortársa, együtt tanultak) tervei alapján barokk stílusban építették újra. Az apátság napjainkban saját sör-, és szeszfőzdét, könyvesboltot, szállodát és sajtműhelyt üzemeltet, ráadásul teszi mindezt összesen 50 szerzetessel, ami lássuk be, hogy igazán elismerésre méltó teljesítmény.

Az út innen a 23-as, aztán a 17-es úton vezet tovább, a következő (és egyben utolsó) tervezett megálló Hohenschwangau városa. A főútról lekanyarodva az út egy mezőn keresztül vezet be a város főutcájára. Nagyjából a mező közepéről már látható, hogy miért is jöttünk ide. Sokan (többek között mi is) rögtön meg is állnak az út mellett, hogy kigyönyörködjék magukat a vár látványában (elárulom, hogy tényleg szép, de lesz ennél szebb is). Miután sikerült újra elindulnunk, nagyjából három további perc múlva beérünk a város közepére, ahol érdemes az első szembejövő parkolóban megszabadulni az autótól.

p8190025a_2.jpg

Kevesen tudják, hogy a városka két gyönyörű kastéllyal is büszkélkedhet. A kevésbé ismert ezek közül a Schloss Hohenschwangau. A 12. században épült eredeti vár 1535-ig Schwangau Lovagjainak tulajdona volt. Az ezt követő háborúkban az eredeti épület teljesen elpusztult. A romokat (nem tűnik túl jó üzletnek) végül 1832-ben vásárolta meg Maximilian (magyarul Miksa) koronaherceg (a későbbi II. Maximilian bajor király), aki az eredeti tervek alapján építtette fel újra a ma is látogatható kastélyt. Az épület egy kisebb domb tetején áll, egy nem túl megerőltető sétával könnyen megközelíthető. Óriási előnye fiatalabb testvérével szemben, hogy sokkal kevesebben kíváncsiak rá, ezért a tömeg nagy részét itt elkerülhetjük.

p8190032.JPG

Az első kastéllyal szemben fekvő hegyen épült fel a második, nagyon sokak által főleg Disney-kastélyként ismert Schloss Neuschwanstein. A vár építése Maximilian király fia, a későbbi II. Ludwig  (magyarul II. vagy Őrült Lajos, a Hattyúkirály) nevéhez köthető. A fiatal uralkodó jellemfejlődésére erősen hatott, hogy egész gyerekkorát ógermán mondavilágot ábrázoló festmények között töltötte. Rajongott Wagnerért is (uralkodása alatt egy évig Wagner volt az udvar zeneszerzője is), akinek művészete szintén az ógermán legendákra épül. Ezek után nem annyira meglepő, hogy apjához hasonlóan ő is várépítésbe kezdett. A probléma ott kezdődött, hogy ez a manőver felemésztette a teljes vagyonát, de talán ezzel még nem is lett volna baj. Az ennél is nagyobb gond az volt, hogy jelentős mennyiségű banki kölcsönt is ráköltött az építkezésre, ezt viszont már nem nézték túl jó szemmel a hitelezői. Olyannyira nem, hogy szegény Ludwigot végül (részben emiatt) beszámíthatatlannak nyilvánították, és gyámság alá helyezték. Talán ezért, talán más okok miatt, de az uralkodó nem sokkal később gyanús körülmények között belefulladt egy közeli város tavába (városi legendák szerint nagyjából térdig érő vízbe).

De vissza a kiránduláshoz. A feljutásra több különböző lehetőségünk van. A leggyorsabb talán a parkoló mellől induló közvetlen buszjárat, de hát ugye ki akarná megfosztani tüdejét a friss alpesi levegő okozta mámortól. Ha a válasz az, hogy nyilván senki, akkor második lehetőségként full extrás lovaskocsik is a rendelkezésünkre állnak, amik a sportos hegymászók között cikázva megadják nekünk a hamisítatlan bajor királyi romantika érzését. Végül a legsportosabbak (mint mi) laza fél óra alatt gyalog is feljuthatnak. Aki teheti, annak ezt az utolsó lehetőséget javaslom, mert már a vár körüli utakról is gyönyörű kilátás nyílik a kastélyra, ami nagy szerencse, mert lényegesen kevesebben akarnak innen fotózkodni, mint a másik fő nevezetességnek számító Marienbrücke kilátótól. Aki szeretne bemenni a várba, annak érdemes előre tervezni, és a nagy sort kikerülve előre megvenni a jegyet. Jegy nélkül a vár udvaráig lehet bemenni, de a legfontosabb képek innen is elkészíthetők. Ha szeretnénk a várat a legklasszikusabb szögből fényképezni, akkor egy kicsit tovább kell sétálnunk a szurdokon átívelő Marienbrücke-hídig (tudom, tudom, baconszalonna). Itt sajnos általában meg kell küzdeni a felbőszült turisták hadával (ide érkezik a várbusz), és jó, ha 10 másodpercünk van az áhított kép elkészítéséig. Akinek kicsit több időre lenne szüksége, annak érdemes várnia, mert a szervezett turistacsoportokat általában a kötelező 3 perc/2 fotó után tovább is terelik, ilyenkor pedig van pár értékes percünk a következő buszig.

p8190064_2.JPG

A két kastélyon kívül még egy gyönyörű látnivaló van. Ez nem más, mint az Alpsee. Ha hihetünk a legendának, akkor II. Ludwig, előszeretettel hajózott itt hattyú formájú csónakjában Lohengrinként. Bár (szerencsére) a balatoni vízibicikliket gyártók még nem csaptak le a kínálkozó lehetőségre, így a vizet csak a partról szemlélhetjük, szerintem semmiképpen sem szabad kihagyni a gyönyörű, Alpokkal szegélyezett tó látványát.

p8190098a_2.jpg

6 óra München környékén - 1. rész

Az előző posztból (itt), kiderült, hogy már egy pár óra is elég lehet, hogy benyomást szerezzünk München hangulatából. A mai posztban München környékéről lesz szó, ami azoknak is izgalmas lehet, akik nem feltétlenül (csak) a városban szeretnék tölteni a szabadságukat.

A város körüli barangolások első részében egy komorabb helyszínről, Dachauról és a város koncentrációs táboráról lesz szó. A tábor jó megközelíthetősége miatt jó célpont lehet annak, akinek nincs lehetősége eljutni a nagyobb, hírhedtebb táborokba, mégis szeretne valamilyen módon megemlékezni a háború ártatlan áldozatairól.

Először is röviden magáról a városról, és annak megközelíthetőségéről. Dachau Münchentől körülbelül 30 kilométerre északnyugatra található az Amper folyó mentén. A terület már a kőkorszak óta lakott, a város neve egyes források szerint valószínűleg kelta eredetű (a dahauua szó jelentése agyagos mező, ami a környék földrajzi adottságaira utal). A város München főteréről (Marienplatz) vonattal körülbelül félórás útra van. A tábor és múzeum a pályaudvarról a városi buszjárattal érhető el (további nagyjából 10 perces út).

p3280257_1.JPG

A koncentrációs tábort néhány héttel Hitler kancellárrá választása után, 1933. márciusában nyitotta meg Heinrich Himmler. Mivel ez volt az első szisztematikusan felépített tábor, később mintaként szolgált a további táborok létrehozásában, egyben pedig kiképzőhelye volt az összes SS őrségcsapatnak és vezetőségnek. A dachaui tábort minden más tábornál tovább, mintegy 12 évig működtette a náci párt, végül amerikai csapatok szabadították fel 1945. májusában. Hosszú fennállása alatt kezdetben politikai foglyok gyűjtőhelyeként, valamint a párt ellenségeinek elrettentésére használták. Később az auschwitzival ellentétben főleg munka-, és nem megsemmisítő táborként szolgált. A háború után különböző funkciókkal 1960-ig üzemelt, ezalatt őriztek itt náci bűnösöket, de volt amerikai katonai bázis is. A tábor területén a túlélők kérésére végül 1965-ben (bajor tartományi támogatással) egy oktatási-, és emlékhelyet hoztak létre, amelynek látogatottsága évente körülbelül 800 ezer fő.

Mára az eredeti épületekből kevés maradt meg. Az egykori kiszolgáló épület ma múzeumként funkcionál, a politikai börtön, a krematórium és az egyik őrtorony eredeti formájában tekinthető meg. A 34 barakkból kettő látogatható, a maradékot azok romos állapota miatt lebontották, alapjukat betonnal öntötték ki.

p3280249_2.JPG

p3280260_2.JPG

Érdekesség, hogy a területen több különböző vallási felekezet emlékhelye is megtalálható - ezek közül az egyik első az 1960-ban épített katolikus Krisztus halálfélelme kápolna, de található itt evangélikus templom, zsidó emlékhely és ortodox kápolna is. A megemlékezésen túl a táborban felépített múzeum célja napjainkban főként a fiatalok oktatása. A tábor december 24. kivételével minden nap nyitva van, a belépés ingyenes.

2 óra Münchenben

München Bajorország (vagy hivatalosan a Bajor Szabadállam) központja, Németország harmadik, és az Európai Unió tizenkettedik legnagyobb városa, mérete és lakosainak száma Budapesthez hasonló. Ahhoz, hogy rendesen bejárjuk (és rendes turistaként kipipáljuk az ajánlott látványosságok top 10 listáját) érdemes legalább 3 napot itt tölteni. Az összes látnivaló bemutatásához elég hosszú bejegyzésre lenne szükség (és ezt ráadásul már sokan megírták előttem). A cél most is azt bemutatni, hogy mire lehet elég, ha mondjuk két szabad óránk van a következő utazás előtt (röviden összefoglalva a válasz, hogy talán egy ebédre/vacsorára és egy rövid sétára a belvárosban).

Először is az érkezésről. A városba legalább annyi út vezet, mint Rómába - Budapestről eljuthatunk ide autóval (kb. 7-8 óra), vonattal (kb. 6-7 óra), vagy repülővel (kb. 1,5 óra), hogy az alternatív közlekedési eszközöket ne is említsem. A nemzetközi reptér a város központjától közúton nagyjából 30 km-re fekszik. Bár sokan nem gondolnák, ez Európa 5. és a világ 34. legforgalmasabb repülőtere. Ami a lehetséges desztinációkat illeti, 248 célállomásával világszinten az előkelő ötödik helyre rangsorolják. A városba való bejutás valószínűleg leggyorsabb (és leggazdaságosabb) módja a közvetlenül a reptér alól induló vonatok igénybevétele. Ezekkel nagyjából fél óra alatt juthatunk közvetlenül a város főterére, a Marienplatz-ra...

p3270138_2.JPG

...ahol aztán el is kezdhetünk nézelődni. A szerencsés tervezésnek (és főleg a közel ezeréves történelmi múltnak) köszönhetően a legfontosabb látványosságok egy része a főtér köré csoportosul. A vasútállomás (és metrócsomópont) kijáratai mind a főtérre vezetnek. A mozgólépcső tetejéről valószínűleg a Neues Rathaus (Új Városháza) épülete az első, amit meglátunk (nehéz nem észrevenni, méretei miatt kitölti a teljes látómezőt). Ha szemben állunk az épülettel, bal kéz felé a házak fölött már láthatóak a Frauenkirche jellegzetes tornyai, jobbra pedig az Altes Rathaus (a Régi Városháza, ami érdekes módon újabbnak tűnik, mint az Új Városháza) épülete.

p3270137.JPG

p3270156.JPG

Innen az igények szerint több különböző úton indulhatunk el. A vásárlás szerelmesei bevethetik magukat München sétálóutcájába (ők a Frauenkirche felé induljanak, de ezt amúgy is érdemes megnézni). Aki különböző ezüst ékszerekre és tárgyakra vágyik, az kerülje meg a Neues Rathaus épületét (körben ezüstműves műhelyek vannak az árkádok alatt). Aki pedig inkább bajor kulináris kalandokat keres, az az Altes Rathaus felé induljon.

Az Altes Rathaus árkádjai után jobbra fordulva közvetlenül a városi piacra jutunk - érdemes itt sorra venni a piac szélén található henteseket, akik egymással versengve kínálják a szebbnél szebb sonkákat és húskenyereket (a kedvencem, hogy kérésre szendvicseket is csinálnak nekünk 2-3 euróért). Aki inkább a bajor konyha főtt remekeire vágyik, annak kihagyhatatlan a sok sörház egyike (az étterem fogalom helyi megfelelője). A teljesség igénye nélkül a belvárosban én a következő három főzdét ajánlom (árban nagyon hasonlóak, 2-3 euró/perec, 4-5 euró/korsó sör és 10-15 euró/főétel):

  • Schneider Bräuhaus: náluk csak búzasörök kaphatók, viszont rengeteg változatban. Általában nagyon sokan vannak, de ettől nem kell megijedni, a személyzet nagyon pörög, a kiszolgálás elég gyors. Itt nem nagyon van klasszikus éttermi ültetés, bajor módra ott kell leülni, ahol éppen hely van (a helyiek nem nagyon bántódnak meg, ha leülünk melléjük). A desszertek is nagyon jók (az én kedvencem a császármorzsa), de minden tiszteletem annak, aki egy főétel után még érzi magában a helyet egy következő fogásnak.
  • Paulaner im Tal: egy igazi hagyományos apátsági sörfőzde, természetesen a saját söreikkel (világos, barna és búza). Bár általában itt is sokan vannak, a tömeg két részre oszlik. A főzde elülső részén a sörcsapok mellett lehet különböző hidegtálakat kóstolni bár rendszerben, hátul pedig hagyományos éttermi ültetés van a legjobb bajor főtt specialitásokkal.
  • Hofbräuhaus: egy óriási, többszintes sörfőzde a belváros közepén. Bajor mintára náluk is "csak" háromféle sört lehet kóstolni (világos, barna és búza), de ezért bőven kárpótol a hely hangulata. Az épületben sok különböző terem van, ezek mindegyike teljesen különböző hangulatú, jó időben pedig a sörkertbe is kiülhetünk.

nevtelen.jpg

A város persze ezeken kívül is tömve van látványosságokkal (és kevésbé látványos, de nagyon hangulatos sörkertekkel), de már néhány óra alatt is könnyen megérezhetjük a bajor hangulatot.

3 óra Los Angelesben

Amerika keleti partján tett sétánk után (lásd a bejegyzéseket Bostonról és környékéről) vegyünk egy mély lélegzetet (meg egy repjegyet) és ugorjunk át a kontinens távolabbi oldalára. Mivel a legtöbbet munka miatt utazom, ezért aztán elég kevés időm jut egy-egy város vagy környék bemutatására. Nem is céloztam meg a lehetetlent, hogy mindent végignézzek LA-ben, a szűk három óra egy forgalmasabb napon még arra is kevés, hogy keresztben átautózzunk a városon. Nekem szerencsém volt, mert a déli pangásban autóztam, de állítólag a La La Land első jelenete mindennapos (oké, nem az éneklő-táncoló emberek), a legnagyobb csúcsforgalomban ugyanis az úthálózat 80%-a bedugul.

De kezdjük talán az elején. Az első benyomás rögtön a reptéren éri az embert, esetemben ez a LAX Nemzetközi reptér volt. Európa legtöbb repülőterén a bérelt autókat általában még a terminálon, vagy a reptérhez hozzánőtt parkolóházból lehet átvenni. Az első sokk akkor ért, amikor kiderült, hogy itt még a garázsig is busszal kell menni - várjak a terminál előtt, minden kölcsönzőnek saját járata van, majd ők átvisznek... A második sokk az autó felvétele volt. Gondoltam, hogy egyedül utazom, nem kell óriási autó, de mondjuk legyen legalább közepes, hogy ne féljek annyira az amerikai monstrumoktól. Ezt nagyjából elő is adtam az irodában, az úriember készségesen fel is ajánlott egy két ajtós autót, gondoltam az remek lesz. De erre a látványra azért álmomban sem számítottam:

20170515_121251.jpg

A gondom csak az volt, hogy még a, sosem vezettem automata váltós autót, b, főleg nem sportkocsit. De ezen igazán megpróbálja magát túltenni az ember. Azon már nehezebb, hogy amikor beültem, annyira magas volt a felszereltség, hogy még az ülést sem tudtam normálisan beállítani (igazán jól jött volna egy használati utasítás a gombok tengeréhez...).

És most jöjjön pár érdekes tény a városról. A területet a portugál Juan Rodriguez Cabrillo foglalta el helyi őslakos indiánoktól (Tongva és Chumash törzsek), és nyilvánította spanyol (!) területnek. A várost azonban hivatalosan csak Felipe de Neve, spanyol kormányzó alapította 1781-ben. A terület 1821-ben függetlenedett a spanyoloktól és mexikói fennhatóság alá került. Végül Californios 1847-ben az amerikai-mexikói háborút lezáró egyezménnyel került amerikai ellenőrzés alá. Területe és lakossága vonzáskörzetével együtt körülbelül Budapest négyszerese. Bostonnal ellentétben a város már tervszerűen épült, jellemzőek rá a hosszú sugárutak (pl. a 69 km-es Sepulveda Boulevard, vagy a 97 km-es Foothill Boulevard). Felhőkarcolók főleg csak a belvárosban találhatók, a város többi részén inkább az alacsony épületek dominálnak.

20170516_125024.jpg

Mivel a munka után körülbelül három órám maradt a következő repülésig, úgy döntöttem, hogy megnézem a város egy (két?) legjellegzetesebb látnivalóját - a híres Hollywood feliratot és a Griffith-obszervatóriumot. Ami rövid olvasgatás után kiderült, hogy a Hollywood feliratot nem nagyon lehet közelről megcsodálni (kivéve, ha az ember helikopterrel megy). Ennek egyik oka, hogy egy nehezen megközelíthető hegyoldalon van, a másik pedig, hogy egyébként is tilos hozzá közel menni (állítólag a rendőrség 24 órás őrizetet biztosít az óriási betűknek). Szóval ha az ember két (vagy több) legyet akar ütni egy csapásra, érdemes felautózni a Griffith-obszervatórium parkolójáig (az árak meglepő módon elviselhetőek), innen pedig már csak egy könnyű séta a hegy teteje és a remek kilátás a feliratra. A csillagvizsgálóba ingyenes a belépés, szóval ha már itt vagyunk (és velem ellentétben van rá időnk), akkor érdemes bemenni. Az autóút egyébként a város villanegyedén keresztül vezet, szóval kis szerencsével akár sztárokkal is szelfizhetünk. 

20170516_124740.jpg

20170516_124354.jpg

A kilátótól nekem sajnos már a reptérre vezetett az utam, de ki tudja, talán legközelebb többet látok a városból.

4 óra Boston környékén

Az előző bejegyzésből kiderül, hogy egy kellően szorgalmas (és kényelmes cipővel megáldott) városnéző akár hat óra alatt is sokat megtapasztalhat Boston hangulatából. Bár a Tripadvisor top tízes lista még akkor sem tesz említést a Bostonon kívüli világról, ha szándékosan Massachusetts államot állítjuk be célpontnak, az érdeklődőknek Boston környéke is izgalmas lehet.

Az állam jó adottságai miatt viszonylag könnyű belefutni az Atlanti-óceán valamelyik tengerparti üdülővárosába. Annyit érdemes tudni, hogy bár az ország lakosságának nagy része tényleg autóval közlekedik, a kisebb utak minősége semmivel sem jobb, mint egy átlagos Balaton-parti bekötőút. Talán ezért a megengedett legnagyobb sebesség is alacsony, autópályán általában 60-70 mérföld óránként, szóval ha nem akarjuk a fél napot az autóban tölteni (a térképen egész kicsinek tűnő távolság is nagy a valóságban), akkor érdemes viszonylag közeli célpontot választani.

Az én első célpontom a szállásomtól körülbelül 40 mérföldre lévő Halibut Point State park volt. A park alapvetően egy kiránduló hely, a terület 1-1,5 óra alatt viszonylag jól bejárható (ennyi idő alatt kényelmesen el lehet sétálni a parkolótól a tengerpartig). Halibut Point kb. 440 millió éves gránit lemezekre épült, ezért az 1840-es évektől beindult itt a bányászat. A bánya végül 1929-ben tönkrement, majd jelentős része a második világháborúig érintetlen maradt. A háború alatt épült tüzérségi központ (a Boston és Portsmouth védelmét ellátó ágyúkat innen irányították) jelenleg a park látogatóközpontjaként szolgál.

20170521_110557.jpg

20170521_111059.jpg

20170521_111421.jpg

Bostontól körülbelül 20 mérföldre északra található a boszorkányperekről elhíresült Salem városa. A nagyjából 40 ezer lakossal büszkélkedő városka turizmusa főleg a boszorkányságra épít. Beszédes adat, hogy az évi körülbelül 1 millió látogató negyede Halloween környékén fordul meg a városban... A hírhedt perek körülbelül két évig tartottak, és végül az újonnan kinevezett kormányzó által indított vizsgálat vetett nekik véget. A kormányzó türelme akkor fogyott el végleg, amikor az ő feleségét is vád alá akarták helyezni, mint boszorkányt. Azonnal leállíttatta a pereket, és 1693 tavaszára, egy évvel az üldözések kezdete után minden eljárást megszüntetett, a börtönből pedig szabadon engedte a vádlottakat. Az áldozatokat 2001-ben, a perek után háromszáz évvel rehabilitálták, és emlékművet állítottak nekik a város központjában.

20170521_123034.jpg

20170521_131543.jpg

Kevesen tudják, hogy a város nem csak a boszorkányokról és a Skarlát betűről híres. Történelmi források (és Obama 2013-as elnöki rendelete) alapján Salem tekinthető az amerikai Nemzeti Gárda szülővárosának. A Massachusetts-öböl Társaság bírósága 1637-ben rendelte el egy fegyveres testület felállítását. A telepesek angol mintára hozták létre az első milíciát, ami minden 16 és 60 év körüli férfit arra kötelezett, hogy azok szükség esetén részt vegyenek a közösség fegyveres védelmében.